Egy nyár végi reggelen egy szőkésbarna, kedves arcú, négy és fél éves kisfiú szállt le a Szolnok felől érkező vonatról a budapesti Keleti pályaudvaron. Vasutas édesapja kezét fogva, örömtől és izgatottságtól csillogó szemekkel nézett körül a felvételi épület hatalmas csarnokában. Ez a nap róla és a vasútról szólt, de ő nem szólt egy szót sem.
Botond immár két éve nem beszél, azóta, hogy egy súlyos baleset következtében két hónapig kómában feküdt. Okos, életvidám kisfiú, a fejlesztő rehabilitációnak köszönhetően ma már mindenre emlékszik, és ügyesen megérteti magát – szavak nélkül. Persze már ez is egy csoda, hiszen annak idején sokáig nem reagált semmilyen külső ingerre. Aztán egy napon kedvenc vonatos meséje, a Chuggington pályaudvar zenéje megtörte a jeget…
A balesete előtt Botond nagyon szerette a vasutat, s úgy tűnik, ezt a vonzalmat a történtek sem tudták eltörölni. Édesapja, Juhász-Fekete Sándor hídszerkezet-karbantartó kollégánk a MÁV Zrt. Nyaral a család! című sorsolásos nyereményjátékára jelentkezett a kisfiú történetével idén nyáron. Vakációzást nem nyertek, levelük azonban néhány vasutas kollégát arra indított, hogy valami különlegeset szervezzenek Botondnak. Valamit, ami vonatos, valamit, ami örömet okoz neki és szeretteinek. Valamit, ami talán segíthet áttörni a hallgatás falát… Igen, titokban mindannyian ebben reménykedtünk.
Botond és családja fél napot töltött a fővárosban, egy nagyon szép és megható fél napot. Előbb a Keletiben nézett körül, meglátogatva a pályaudvar kettes tornyát is, majd a Széchenyi-hegyi Gyermekvasúton ismerkedett a járművekkel és a kisvasút hűvösvölgyi múzeumával. Kora délután már kissé fáradtan ült fel a Széchenyi-hegyi végállomásig közlekedő járatra, de azért lelkesen menesztette a vonatot kis indítótárcsájával. Mosolya elárulta, hogy nagyon örül. Mi pedig együtt örültünk vele, csendben.
