Gondoljunk vissza egy olyan korra, amelyben még a beszélgetés és az elektroncsöves rádiók szürke zaja törte meg a szobák csendjét. Amikor a régi villanykörték halovány fénye újdonságnak számított, az ország vasútvonalain pedig grandiózus gőzmozdonyok zakatoltak végig, hirdetve az akkori technika nagyságát. Ebben a korban még nem kaptuk meg a szükséges információkat egy gombnyomásra a Wikipédiától vagy a Facebooktól, minden teljesítmény mögött kisebb vagy nagyobb munka volt.
E világ emlékének és – nem csak tárgyi értelemben vett – értékeinek megmentői a 411-es Truman Gőzmozdony Alapítvány munkatársai, akik hiszik, hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét, és vallják, hogy csak az lehet igazán a miénk, amibe munkát fektetünk, amiért küzdünk. Az alapítvány kuratóriumának elnökével, Margay Henrikkel beszélgettünk.
Talán érdemes lenne a mozdony történetével kezdeni, hiszen mégiscsak ez az az ok, ami létrehozta a közösségeteket.
A 411,118-as pályaszámú gőzmozdonyt a Baldwin Locomotive Works gyártotta 1944 szeptemberében az Amerikai Egyesült Államokban. Az eredetileg háborús célokra szánt típusból 510 darabot vásárolt a MÁV, megújítva ezzel a háború során lepusztult vontatójármű-állományát. Ez a gép a majd 80 éves létezése során továbbított személy- és tehervonatokat, valamint tartalék volt Cegléden és Hatvan-rendezőn; az aktív szolgálatot 1984-ben fejezte be. Ezek után, 1990-ben kezdte meg állagmegőrzését Vass András. A köré szerveződött lelkes csapatból az idők során egyesület, majd alapítvány lett, fő támogatónkkal, a Magyar Vasúttörténeti Parkkal karöltve pedig egy ismét működő mozdonyt varázsoltunk „Trumi”-ból.
A mozdony mellett sétálva említetted, hogy több olyan emberrel is kapcsolatban álltok, aki annak idején a MÁV gőzmozdonyain szolgált. Még belegondolni is hátborzongató, mit érezhetnek, amikor megcsapja őket az izzó kazán hője, és meglátják a füstöt okádó gépet. Hogyan tudják mindezt szavakba önteni?
Valóban meghatódva szemlélik a munkánkat; meg is említenék néhány, a szívünknek kedves történetet. Egy idős úr a mai napig jár hozzánk, 54 éve kezdett a MÁV-nál mint mozdonyvezető. Dolgozott dízel- és villanygépen is, de azt mondta, a gőzösökhöz fűzik a legszebb emlékei még akkor is, ha ezeken volt a leginkább embert próbáló feladat munkát végezni. Amikor tudomást szerzett a létezésünkről, eljött hozzánk, és megajándékozott minket a történetével, valamint megkönnyezte azt a harcot, amelyet a gőzmozdony fennmaradásáért és üzemképe
sségéért folytatunk. Egy másik úr, aki 1959 és ’61 között dolgozott gőzmozdonyszerelőként a Hámán Kató Vontatási F
őnökségen (ennek helyén alakították ki később a Magyar Vasúttörténeti Parkot), megrendülten mondta: „Nem gondoltam volna fiatalon, hogy ma, 58 évvel később ugyanazon a helyen és ugyanazon a mozdonyon fogok dolgozni.”
Mint egy híd, úgy ívelnek át e mondatok múlt és jelen között, a hidaknak pedig mindig fontos szerepük van, hiszen összekötnek. Akár a múltat a jelennel, akár a szándékot a céllal. Nektek mi a célotok?
A célunk, hogy a Truman ismét egy teljes értékű, fővizsgával rendelkező mozdony legyen, és az eredeti felhasználási céljainak megfelelően lehessen újból üzemeltetni. Nem titkolt álmunk, hogy visszatérjen életének színtereire, és ismét vontatási, tolatási feladatokat lásson el, ha csak egy-egy napra is.
A MÁV egy 150 éves vállalat, és büszke az értékeire. A mozdonyon végzett lelkiismeretes munkátokkal oroszlánrészetek van az értékmegőrzésben. Mit gondolsz erről az alapítvány vezetőjeként?
Véleményem szerint fontos, hogy megőrizzük az értékeinket, ehhez pedig hozzátartozik tárgyi emlékeink megfelelő kezelése is. Tudnunk kell, honnan jöttünk, miből indult az, amit most az ország egyik legnagyobb múltú vállalatának nevezünk. Egy ilyen egyedülálló kincset pedig, mint ez a működő gőzmozdony, nem hagyhatunk elpusztulni, meg kell mentenünk az utókor számára. Bízom benne, hogy ehhez minden segítséget megkapunk, hiszen ha erőn felül is dolgozunk, támogatás nélkül nem valósulhat meg minden kitűzött cél.
